|
"És
mi a baj veletek, hogy nem harcoltok Allah útján, és azokért a gyenge,
elnyomott férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket bántanak, és akik így
kiáltanak: „Ó, Urunk! Ments meg minket ebből a városból, amelynek a népe
zsarnok, és támassz közülünk valakit, aki megvéd minket, és támassz
közülünk valakit, akit megsegítesz!” (Korán, 4:75)
|
|
|
Mi történik Csecsenföldön? A háború sebei Egy csecsen város halála Egy csecsen falu halála Menekültek Gyerekek a háborúban Nők a háborúban Harcosok Orosz katonák Nemzetközi szervezetek Mit tehetek én? |
A csecsen háború fiatal áldozataiÍrta Dana Lewis A nyolcéves Manszur Eszkajeva az utcán játszott szülőfalujában, februárban, amikor az oroszok bombázni kezdtek. Azóta egyetlen szót sem szólt senkihez. „Manszur testében több mint egy kiló repesz van még mindig, amit nem tudtak eltávolítani” – mondja az édesanyja, Aszija, és mutatja a kisfiúról készült röntgenfelvételeket. „Ezt teszi a háború a gyerekeinkkel”. A bomba összezúzta a csontokat Manszur lábaiban, eltörte egy bordáját, és letépte bal karjának felét. A tizenkét éves Bekan Bityevij Groznijból menekült el, ahol a szüleivel és négy testvérével éltek. Három öccse eltűnt a bombázásban – félő, hogy soha többé nem kerülnek elő. Bekan elmeséli, hogyan nézte végig szomszédasszonyuk halálát: „A három- vagy négyhónapos gyerekével sétált, amikor az oroszok bombázni kezdtek. Futni kezdett, hogy a gyerekét megmentse. Aztán a földre vetette magát, és a kicsire feküdt, hogy ne érjék a lövedékek. És egy bomba pont rájuk esett.” Bekan nem sír. A szörnyű történetet azzal az üres arckifejezéssel meséli el, ami annyira általános a menekülttáborbeli gyerekeknél. „Láttam egy nőt, akinek nem volt sem karja, sem lába, semmi. Holttesteket láttam. Sok félelmetes dolgot.” – teszi még hozzá. Ela az utcán élt, miután egy orosz rakéta lerombolta a házukat és a szülei súlyosan megsebesültek. Azt mondja, még mindig arról álmodik, amit látott: „Láttam egy embert, akit darabokra tépett egy bomba. Láttam haldoklókat, nekem kellett elvonszolnom a testüket. Láttam, ahogy az emberek fehérneműben szaladgálnak, mert egy bomba eltalálta éjjel a házukat. És azt gondoltam, ez fog történni az én családommal is. Féltem. Egyfolytában arra gondoltam, hogy meg fogok halni. Láttam a halottakat. Láttam a kutyákat, ahogy a holttesteket eszik." Taisza arca és mindkét keze kegyetlenül összeégett, törött jobb lába gipszben van. Bal térdében fémcsavarok, és súlyos belső zúzódásai is vannak. Mégis el akarja mondani, mi történt vele. A nyolcéves kislány suttogva beszél arról a napról, amikor az édesanyja, édesapja, két bátyja, húga és az unokatestvére – a falu 363 másik lakójával együtt – meghaltak. A családjuk autóba ülve csatlakozott a Katir Jurt falut elhagyó menekültkonvojhoz, remélve, hogy biztonságos helyre juthatnak. „Egy farúdon fehér zászlót tűztünk a kocsira” – meséli s kislány – „Aztán jött két repülő, és eltaláltak minket. Anya és apa ültek elöl, én a testvéreimmel a hátsó ülésen. Aztán eltaláltak minket. Én a sárba repültem, a földre.” |
| Képek, kommentár nélkül... | |
   |
|
   |
|