Tizenegy török testvérünk tanul Szegeden. Miért is, hogyan kerültek õk több ezer kilométer távolságról éppen Szegedre? Errõl szól ez az interjú.

- Elõször is szeretném megköszönni, testvéreim, hogy beszéltek velem errõl a témáról. Tudom, hogy sokakkal beszéltetek már, és hogy szomorú emlékeket ébreszt bennetek, de úgy érzem, mindenképpen szükséges, hogy a magyarok is megtudják az igazságot arról, hogy mi történt, mi történik Törökországon. Mióta vagytok Magyarországon?

- Három éve.

- És mi volt az elsõ benyomásotok, amikor idejöttetek.

- Nekem ez volt a legelsõ alkalom, hogy külföldön voltam. Nem értettem egyetlen szót sem a magyar nyelvbõl. Elõször nehéz volt. Az emberek is meg voltak lepve, fõleg Szegeden, nem sok nõt láttak addig kendõben (ti. a muszlim nõk módján viselt kendõben), és sokat kíváncsiskodtak. Még most is kíváncsiskodnak, ha szóba elegyednek velünk, többnyire ez az elsõ dolog, amit megkérdeznek. De amúgy jó benyomásaink voltak és jól érezzük magunkat.

- És sok mindenen meglepõdtünk! A magyarok udvariasabbak, mint gondoltuk volna, és az autóvezetõk is nagyon elõzékenyek, átengednek a zebrán, ilyesmi. És nagyon szeretem Szegedet. Nyugalom van, az emberek türelmesek, sok a fa meg a virág… nagyon szeretem.

- Voltak negatív élményeitek a magyarokkal?

- Nem, az emberekkel nem. De amikor Budapestre mentem… az nagy csalódás volt. Budapest olyan öreg, elhasznált. Azt hittem, szebb. De az emberek nagyon kedvesek voltak, csendesebbek és nyugodtabbak, mint Törökországban. És itt sokkal függetlenebbnek is éreztük magunkat.

- Én elõször nagyon szomorú ás magányos voltam, hogy el kellett jönnöm otthonról, de aztán láttam ezt a szép országot és az embereket, és úgy éreztem, nem való az, hogy keserû legyek. Láttam, hogy Allah adhat jót nekünk egy teljesen ismeretlen, idegen helyen is, és ott is megadhatja, hogy jó emberekkel találkozzunk.

- Törökországban, ha eljön az imaidõ, és bent vagy az iskolában, nem tudsz imádkozni. Itt meg az egyetemen mindig találtuk olyan helyet, ahol lehetett imádkozni, és mindenki nagyon megértõ volt ezzel kapcsolatban. Törökországban, ha például a tanteremben akarnál imádkozni szünetben, kidobnának.

- És hogy tetszett az egyetem? Nagyon más, mint a török?

- Igen, nagyon (mindenki nevet).

- Mennyiben más?

- Más az oktatási módszer. Itt a professzorok nem magyaráznak el mindent, Törökországban sokkal kevesebbet hagynak a diákokra. Ott rengeteget kell tanulni, de a professzorok kötelessége, hogy mindent megtanítsanak. Itt meg a professzorok a tanítás mellett dolgoznak, kutatnak, és kevesebb idejük marad a diákokra. A diák szempontjából a török egyetem kényelmesebb. A professzoroknak itt jobb, többet kutatnak, jobb eredményeket érnek el.

- És itt sokkal kevesebb beteggel találkozunk. Egy isztanbuli kórházban tízszer ennyi beteget vizsgálnánk meg. Itt a nõgyógyászat gyakorlaton láttunk két szülést egy nap alatt, Isztanbulban meg láthatsz tízet.

- Hogy jöttetek ki a többi diákkal?

- Elõször nem értettük egymás angolját… Mindent ötször el kellett mondani, olyan más volt mindenkinek a kiejtése. Aztán ez elmúlt, megszoktuk egymást, meg is kedveltük. Mint egy kis nemzetközi orvoskonferencia, olyanok voltunk, annyi országból érkeztünk.

- Miért pont a szegedi egyetemet választottátok?

- Nem sok lehetõség volt, ahol volt angol nyelvû tagozat, és beszámították a Törökországban elvégzett éveket is. Nem akartuk elölrõl kezdeni az egyetemet. Úgy akartunk idejönni, hogy ott folytathassuk, ahol Törökországban nem folytathattuk

- Akkor nézzük csak meg jobban, mi is történt. Törökországban jártatok egyetemre, harmad- vagy negyedévesek voltatok, és egyszer csak közölték veletek, hogy nem járhattok tovább? Hogy is volt ez pontosan?

- Egy reggel bementünk az egyetemre, és láttuk a hirdetményeket a falon, hogy bizonyos hallgatók nem járhatnak elõadásra.

- Úgy érted, fel voltak sorolva a nevek, hogy kik nem mehetnek elõadásra?

- Nem, nem. Az volt kiírva, hogy azok a hallgatók, akik kendõben járnak, vagy szakálluk van.

- Mint Törökországban minden, ez is a kormányváltozással volt kapcsolatban. A rektor is megváltozott az egyetemen, és sejtettük is, hogy lesz valami, de ilyen drasztikus lépésre nem számítottunk.

- Igazából már korábban is mondta, hogy nem fogja engedni, hogy belépjünk az egyetem épületébe, de nemigen hittük, hogy komolyan gondolja.

- Aztán õ lett a rektor, és nekilátott, hogy véghezvigye, amit eltervezett.

- Szóval bementetek reggel az egyetemre, mint mindig, és láttátok a kiírást, hogy a kendõs és szakállas emberek nem vehetnek részt az elõadásokon. Erre mit csináltatok? Hazamentetek? Vagy azért bementetek a terembe?

- Bementünk elõadásra. Egyes elõadók megengedték, hogy ott üljünk. Voltak, akik a rendõrségtõl kértek segítséget, hogy eltávolítsanak minket. Mert rendõrök és rendõrnõk álltak a termek elõtt…

- Igazából mindenki meg volt döbbenve, és senki nem tudta pontosan, hogy mit csináljon. Az elején bejártunk, hallgattuk az elõadásokat, mert maguk a professzorok sem tudták, hogy mit csináljanak. Aztán megmondták nekik, hogy ha beengednek minket az elõadásaikra, akkor el fogják veszíteni az állásukat. Minden egyetemen máshogy mentek az események, de két hónap múlva már sehol sem negedtek be az elõadásokra. Ha bementünk, a professzor azt mondta: „Ön nem hallgathatja az elõadást. Meg kell kérnem, hogy menjen ki.” Azt feleltem: „Miért? Nehezen kerültünk be ide, sok vizsgán kellett megfelelnünk, megdolgoztunk azért, hogy itt lehessünk.” A professzor erre többnyire azt mondta: „Ez nem rám tartozik nekem is ezt mondták.” Mi persze nem fogadtuk el ezt, és ott maradtunk. Erre õk hívták a rendõrséget. A rendõrök az elõadás kezdete elõtt a terem elé álltak, és nem engedtek be minket. Ha valaki mégis bejutott, felszólítottak, hogy menjünk ki, megnézték az iratainkat, és nem engedtek vissza. Akit kellett, azt kényszerrel vitték ki a terembõl.

- Én egyszer mégis bementem a terembe, amíg a rendõrök a többiekkel foglalkoztak. Vizsganap volt, és mindenképpen meg akartam írni a vizsgámat. Leültem, de a professzor (aki nõ volt), rám se nézett, nem szólt hozzám. Mindenkinek adott vizsgalapot, de nekem nem. Azt mondtam, jó hangosan: „Én nem kaptam vizsgalapot. Kérem, adjon nekem is”. Nem válaszolt, hanem kiment, és hét rendõrrel tért vissza. Megragadtak, mit egy bûnözõt, és kivonszoltak a terembõl. Nagyon… nem tudom elmondani, milyen érzés volt. (sírva fakad)

- Voltak olyan tanárnõitek, akik szintén kendõt hordtak?

- (Kórusban) Nem, dehogy!

- Még mielõtt titeket kitiltottak volna, akkor sem?

- Nem, soha. Nem kaphattak volna állást az egyetemen. Állami munkahelyen senki nem hordhat kendõt. Még egy könyvtárba se mehetsz be kendõben.

- Sõt, ha valakirõl tudják, hogy megtartja az imákat, az is többnyire elveszíti az állását.

- Sok diák volt, aki a probléma elõtt kendõt hordott. Mi lett velük? Levették a kendõt, és végigjárták az egyetemet?

- Néhányan igen. Voltak olyan vallási csoportok, akik azt mondták a tagjaiknak, hogy levehetik a kendõt az egyetem miatt. A legtöbben kimaradtak, férjhez mentek. Néhányan, mint mi, külföldön tanultak tovább.

- Tudtok olyan tanárról, aki engedte, hogy kendõs lányok járjanak az elõadásaira?

- Kezdetben voltak, de késõbb nem, mert az állásuk veszélybe került. Egy kelet-törökországi város egyetemének dékánja nemcsak az állását vesztette el azért, mert támogatta a kendõs lányokat, és részt vett a tüntetésen mellettük, hanem a professzori címét is visszavonták. Megfélemlítik a tanárokat, hogy ne merjenek segíteni nekünk, és még ha egyet is értenek velünk, hallgatnak.

- Igen, és a rendõrök ott állnak az elõadóterem ajtajában, és nem engednek be. Hiába akarna beengedni a tanár, nem rajta múlik.

- Sokan nem akartak ezzel foglalkozni. Ha megláttak egy kendõs lányt, hozzá sem szóltak, hanem mentek egyenesen a rektor irodájába, hogy ez nem az õ problémájuk, foglalkozzon vele valaki más. És akkor hívták a rendõrséget.

- Változott a helyzet valamit, mióta új kormány van Törökországban?

- Egyes egyetemek lassan elfogadják a kendõs lányokat, de ez helytõl is függ. Nagyobb egyetemeken, Isztanbulban, Ankarában semmi nem változott. A rektorok és a törvények ugyanazok.

- De ez az egész eljárás alapvetõen az emberi jogok lábbal tiprása. Mi a helyzet a nemzetközi emberjogi szervezetekkel? Nem volt semmiféle tiltakozás?

- Volt. Az eset az emberi jogok bírósága elõtt is van, nem tudom, mikor fog pontosan sor kerülni a tárgyalásra.

- Itt Magyarországon volt bármi problémátok is azzal, hogy kendõt viseltek?

- Csak egyszer, egy fénykép esetében. Nem igazi probléma, csak a tartózkodási engedélyhez kellett egy fotó, és azt mondták, hogy kendõ nélkül legyen. Meg voltunk döbbenve, és elmondtuk, hogy éppen azért vagyunk itt, mert nem akartuk levenni a kendõt. Ilyenek vagyunk, mindig így nézünk ki, kendõs képrõl könnyebb is minket felismerni. Körülbelül egy hónapig nem tudtunk egyezségre jutni, és végül, az utolsó napon, alhamdulillah elfogadták a fotót, és meg tudtuk hosszabbítani a tartózkodási engedélyt. Az egyetemen nem volt semmi gond, nem is vetették fel, hogy nem csinálnánk-e kendõ nélküli képet, megköszönték szépen a kendõset is.

- És most mi lesz veletek? Az egyetemnek vége, visszamentek Törökországba. Mihez kezdtek most?

- Azt csak Allah tudja… ahhoz, hogy Törökországban dolgozhattunk, még szakosodni kell, gyakorlatok, vizsgák vannak még… A vizsgákhoz pedig megint csak le kellene venni a kendõt… Nem tudjuk mi lesz, de bízunk benne, hogy Allah segíteni fog.

- Nem fog hiányozni Magyarország?

- De igen…

- Nem…

- Nagyon…

- Nekem fog, és insallah egy napon szeretnék visszatérni.

- Mit mondanátok a magyar muszlimoknak?

- Minden muszlim testvér. Szeretnünk kell egymást. Szeressük egymást. Bármit is mondjon bárki, az Iszlám nem egy nép vallása, hanem az egész világé. Kötelességünk és nektek is kötelességetek mindenkinek átadni az Iszlám üzenetét. Nem a hibákat kell keresni, és nem a különbségeket, hanem azt, amiben közösek vagyunk. Meg kell próbálni javítani, fejleszteni a hitünket és a szolgálatot, amit Allahért végzünk. Minden nap tanulnunk kell, és a gyakorlatban is meg kell valósítani, amit tudunk.

- Mi is tanultunk a magyaroktól: kedvességet, türelmet, csendes beszédet.

- Mi beleszülettünk az Iszlámba, és nekünk természetesek a kötelességek. Lehet, hogy elõször nehéznek tûnik, de higgyétek el, rengeteg jutalmat kaptok érte, minél nehezebb, annál többet. És a kötelességek teljesítése és a szolgálat segít abban, hogy az Iszlám egyre mélyebb legyen a szívetekben, és Allah is segíteni fog ebben. Fohászkodunk magyar testvéreinkért, és azt szeretnénk kérni, hogy ti is fohászkodjatok értünk.