Hebron, Palesztína
www.palsolidarity.org

Az interjút Zleikha Muhtasebbel Aaron Lakoff készítette.

Hebron - palesztin város, amely leginkább ki van téve a zavargásoknak a nyugati partvonal deli részén. Azért egyedülálló a többi palesztin városok között, mert öt izraeli telep is található benne, amelyek a város központjában helyezkednek el.

Ezeket a telepeket olyan épületekben létesítették, ahonnan a palesztinokat erõszakosan kilakoltatták, s ezért a nemzetközi jog szerint nem törvényesek. A hadsereg állandó jelenléte miatt a városban gyakran eredményezi azt, hogy szemet hunynak olyan bûncselekmények felett, amelyeket a fundamentalista zsidó telepesek követnek el. Ennek erdményeképpen az 1997-es Hebroni Megállapodásban rögzítették, (amely része az Oszlói Egyezménynek) Hebron kettéosztottságát. A H1 palesztin megfigyelés alatt áll, a H2 pedig - amelybe beletartozik a város õsi része, valamint a telepek - Izraeli megfigyelés alatt állnak.

Zleikha Muhtaseb Hebron õsi negyedének lakója. Õ a közösség aktivistája, tanár, és többekhez szoros barátság fûzi ezen a területen. Néhány évvel ezelõtt találta meg az Ibrahimi Központot, amely a Szociális fejlõdést hivatott szorgalmazni. Az alábbiakban a H2-ben élõ palesztinok életét ecseteli, s arról is szól majd, hogy milyen hatásai vannak a megszállásnak a helyi nõkre, és beszél majd a Közösségi Központban végzett munkájáról.

Áron: Ha jól tudom, ön Hebron Izraeliek által ellenõrzött területén, a H2-ben él, ugye? Le tudja-e írni általánosságban a palesztinok életét Hebronnak ezen a részén?

Zleikha: Az élet elég bonyolult, mivel sok az ellenõrzõ pont. A házamon kívül van egy nagy kapu, amelyet akkor zárnak be, amikor az izraeliek akarják, vagy amikor kijárási tilalom van. De amikor nincs is kijárási tilalom, de zsidó ünnep van, azok a palesztinok, akik ezen a területen a kapun kívül élnek, bent rekednek. És ez csak egy a problémák közül.

A gyerekek nem mehetnek iskolába, amikor a mi utcánkban van a kijárási tilalom. Az emberek nem mehetnek dolgozni akkor, ha a kapu zárva van. A kaput éjszakára általában már 8:30-kor bezárják. Abban az esetben, ha ilyenkor kívül maradunk, egyetlen esélyünk van arra, hogy megközelítsük otthonunkat, mégpedig az, hogy a szomszédos háztetõkön keresztül közlekedjünk, ami rendkívül veszélyes.

A: Amikor zsidó ünnep van, a palesztinokat bezárva tartják?

Z: Nem mindenkit, csak azokat a palesztinokat, akik a Suhada utcában, (amely Hebron fõutcája) és akik az Ibrahimi mecset környékén laknak.

A: Hogyan hat ez érzelmileg és pszichikailag az emberekre?

Z: Igen erõsen hat ránk. A legnehezebb a diszkriminácó jelenségével megbirkóznunk. Amikor azt látom, hogy más emberek szabadon járkálnak, és bárhová mehetnek akkor, amikor én a tetõkön közlekedem, valamint azt látom, hogy a telepesek a böjt ünnepét tartják, vagy más ünnepet, miközben mi be vagyunk zárva, szabályosan depresszióba esem. Igaz, én fékezem magam, de lehet, hogy nem mindenki tudja ezt megtenni.

Izrael azt mondja, hogy a palesztinok terroristák. Ez az, ami miatt be vagyunk zárva a házunkba, és amely oly sok gyûlöletet szít itt benn. Nem mindenki tud uralkodni a haragján. Hát ezért van az, hogy az emberek néha elhatározzák, hogy bosszút állnak vagy rosszat cselekszenek az izraeliek ellen.

A: Hebron régi városrésze sokat változott az évek során. Ma, ahogy sétálunk a régi részén a városnak, azt láthatjuk, hogy sok üzletet bezártak. Tudna nekem a régi városról beszélni és arról, hogy mi volt itt tíz évvel ezelõtt a mai állapotokhoz képest?

Z: Amikor fiatal voltam, sokat sétáltam a régi városrészben késõ éjszaka úgy 10 -11 óra tájt. Az üzletek ekkor 8 - 9 óráig is nyitva tartottak, s így nem féltem. Még ez után is 1 - 2 órával is volt nyüzsgés az utcákon. Ehhez képest ma már délután három órától kezdve az utcák majdnem üresek. Ez bizony nagy különbség. Tíz évvel ezelõtt a helyzet egy kicsit jobb volt, mert az üzletek nyitva voltak, most viszont az üzletek zárva vannak. Van néhány olyan üzlet, amely katonai elõírás miatt tart zárva.

Egyszer a régi városrészen belül sétáltam, amikor egy szakasz katona becsukatta az alkalmazottakkal a boltokat. Megálltam és megkérdeztem a katonákat, hogy miért csinálják ezt? Erre õk azt kérdezték tõlem, hogy ki vagyok én.

Azt mondtam: Emberi jogi megfigyelõ vagyok. A CPT-nél dolgozom. (Keresztény Békefenntartó csapat). Azt szeretném megtudni, hogy miért záratják be a boltokat.

A katonák azt válaszolták: Azért, mert túl közel vannak az Avraham Avinu telephez.

A telepesek csoportjának a biztonsága nem kifogás arra, hogy tönkretegyék az emberek életét. Nem is beszélve arról, hogy ezek az üzletek elég messze vannak a telepektõl. Én egyáltalán nem tudtam választ adni arra a kérdésre, vajon miért is záratták be a katonák az üzleteket.

A: A telepeseket a régi városban kifogásként használják arra, hogy megbüntessék a palesztin üzlettulajdonosokat a térségben. Gyakori a fegyveres jelenlét is a régi városban. Elmondaná nekünk, mit csinál itt a hadsereg?

Z: A hadsereg a nap 24 órájában õrjáratozik a régi város utcáin. Bárhol is vannak, megállítják az embereket. Néha több mint egy órán keresztül is feltartóztatják az embereket. És nemcsak megállítják õket. Elõfordul, hogy zaklatják, ütlegelik az embereket. Van, hogy "fel a kezekkel" felkiáltással arccal a falhoz állítják õket. Ez nagyon kegyetlen bánásmód olyan emberekkel, akik 45-50 évesek, és csak úgy a falhoz állítják õket ezek a katonák, akik mindössze 20-25 éves. Ez nagyon megrázza az áldozatokat. És nemcsak a férfiakkal teszik ezt, hanem a nõkkel is. Gyakran állítanak meg nõket az utcán, ellenõrzik a papírjaikat, majd felemelt kézzel falnak fordulva hagyják, hogy órák hosszat álldogáljanak. Egy nõt leszólítani - nagy megaláztatás a nõnek, a társadalomnak és mindenkinek.

A: Tudna még példákat mondani arra, hogy hogyan befolyásolja a nõk életét a Hebroni megszállás?

Z: A megszállás mindannyiunk életére kihat. A nõk életére, akiket megállítanak az utcán, s emiatt kénytelenek még kevesebbszer megkockáztatni a kijárást. Nemcsak a nõ, de családja is inkább otthon marad.

Más kérdés, hogy a hadsereg több alkalommal is feldúlja a palesztinok házait "biztonsági okokra hivatkozva. Ez az a szó, amit a leginkább gyûlölök: a biztonsági okok. Ilyen apropóból molesztálja a hadsereg az embereket,

A: Tegnap volt az évfordulója az Ibrahim mecsetjében történt mészárlásnak.

El tudná mondani, hogy milyen érzések kerítik hatalmukba, amikor erre a napra gondol?

Z: Ez a nap borzalmas élményeket kavar fel bennem. Éppen a mecsetben voltam, amikor ez történt. Sohasem fogom elfelejteni. Ahogy megyek az utcán, mindig elõttem lebegnek azok a holttestek, mintha csak tegnap történt volna. Pedig már 11 éve történt, de nekem olyan, mintha 11 órával ezelõtt történt volna.
Nagyon nehéz nekem. Lehet, hogy azok, akik nem látták, hogy mi történt, ahogy visszaemlékeznek erre, nem jelent nekik semmit. De nekem nagyon szörnyû volt látni a holttesteket, a vért, látni, hogy hogyan ölik meg azokat az embereket. Ordítottak, segítségért kiáltoztak, de senki nem jött a segítségükre. A hadsereg nem engedte, hogy a mentõk odamenjenek, és összeszedjék a halottakat és a sebesülteket. Körülbelül egy órán keresztül nem engedték oda a mentõket. A katonaság lõtte az embereket. Nemcsak Goldstein, ahogy azt õk állítják. A katonaság is ezt tette.

Amikor az utcán járok, és nézem a katonákat, mindig haraggal telik meg a szívem. Ez az a hadsereg, amely a kormányt képviseli, hogy az enyéimet lelõje. Két rokonomat is agyonlõtték azon a napon abban a mecsetben. Az egyik nagyon kedves volt nekem. Soha de sohasem fogom elfelejteni, és sohasem bocsátom meg azt, ami akkor történt.

(Hosszú sóhaj… az interjú megszakad körülbelül egy percre, amíg Zleikha összeszedi magát)

A: Mindenesetre, ami akkor történt az Ibrahimi mecsetben, az mind a mai napig része a hebroni zavargások kiváltó okainak. Azóta az izraeliek két részre osztották a mecsetet, és a fél épületet zsinagógává alakították át. Mit jelent ez Önnek?

Z: Sokat szomorkodtam emiatt, és aligha hiszem, hogy van remény a tartós béke elérésére itt.

A: Lát valami esélyt arra, hogy megoldódjon a palesztinok helyzete Hebronban?

Z: Akkor fog megoldódni, ha a megszállók ellenõrzés alá kerülnek. Akkor fog megoldódni, ha megnyitják újra az utcákat, ha a palesztinokat kiengedik a Shuhada utcára, ha a palesztinok szabadon utazhatnak a H1-en és a H2-n, ha újra megnyílik a piac, ha a kapukat eltávolítják, ha ez az egész bezártság megszûnik, akkor lesz erre esély. Akkor nagy esély lesz erre.

Mi palesztinok békében akarunk élni. Észrevehette, hogy az óváros olyan, mint egy szellemváros, teljesen üres. Hogy mi ennek az oka? Õk azt mondják, hogy mindkét fél - a palesztinok és az izraeliek biztonsága. Ha ez a mi biztonságunk érdekében történik, hogy lehet az, hogy nem használhatjuk azokat az utcákat, amelyeket a megszállók?

Ahogyan azt már említettem, az a szóhasználat, hogy "biztonság" az õ érdekeiket szolgálja. Azért használják ezt a szót, hogy két részre oszthassák a várost, és különbséget tehessenek a két nép között. Miért van az, hogy a zsidók 1948 elõtt tudtak Hebronnak ezen a részén úgy élni, mint rendes tagjai a társadalomnak, mint ahogy bárki más? Ez fogas kérdés. Némelykor azt állítják az izraeliek, hogy a palesztinok Hebronban gyilkolták a zsidókat. Mi nem gyilkoltuk a zsidókat, sõt õket védtük. Még ma is jó viszonyban vannak azok a palesztinok és zsidók, akik az 1948 elõtti idõket is itt élték meg.

Nekem személyesen sok zsidó barátom van, akik nem akarják elvenni az én földemet, akik nem akarják elvenni az otthonomat, s akik nem fognak idejönni és azt mondani, hogy "Nos, mostanáig te laktál itt, de holnap idejövünk, és elvesszük a házad"

A: Éppen most, Abu Mazen tárgyalásokat folytat Ariel Sharonnal, és sokat hallunk arról, hogy kivonják a csapatokat a nyugati partvidék több városából is. Gondolja, hogy a csapatkivonási folyamat egyszer majd Hebront is eléri? Mit gondola jelenleg folyó béketárgyalásokról?

Sokban nem értek egyet ezekkel a béketárgyalásokkal. Ha békérõl akarunk beszélni, akkor tudnunk kell azt is, hogy milyen fajta béke ez? Legyen itt is, ott is egy darabka nyugati partvidék? Ha végigutazná a nyugati partvidéket, láthatná, hogy mennyire meg van osztva. Némely utca a megszállóké, némely földdarab szintén a megszállóké, aztán vannak olyan térségek is, amelyek zártak a palesztinok számára, stb. Így hát ha a békérõl, az igazi békérõl akar beszélni, akkor meg kell teremteni a szabad utazás, a szabad munka és a szabad élet feltételeit. Meg kell teremteni annak a lehetõségét, hogy a palesztinok szabadon járhassanak-kelhessenek az utcákon, és ne legyenek kitéve ehhez hasonló büntetõ intézkedéseknek.

A: Mesélne Ön arról a közösségi központról, amelyet Hebronban vezet?

Z: Ez a munka még otthon kezdõdött, még mielõtt a központ szervezésébe belefogtam volna. A kijárási tilalom miatt összegyûjtöttem azokat a gyerekeket, akiknek nem engedték meg, hogy iskolába menjenek, és felvittem õket a háztetõmre. Ez volt az a hely számukra, ahol összejöhettek, játszhattak, és biztonságban lehettek. Mindig volt valaki, aki tanítgatta õket, vagy védelmet nyújtott nekik a katonák elõl.

A katonák még a tetõre is feljöttek és megállították a gyerekeket, amikor azok haza szerettek volna menni. Tulajdonképpen azért gyûjtöttem össze õket, hogy lelki tanácsadást végezzek, amitõl megkönnyebbülnek. Ha a gyerekek megbeszélik egymással a kialakult helyzetet, már ez is nagy megkönnyebbülést hoz számukra. Amikor lerajzolják, mit is éreznek, akkor is megkönnyebbülnek. Amikor együtt játszunk, az is segít nekik. Így alakult ki bennem a Központ gondolata. Kijártunk házakhoz, hogy pszichológiai támogatást nyújtsunk. Azután ideköltöztünk ebbe a Központba, amely most már az enyém, és igyekszem megvalósítani azt a gondolatot, hogy a társadalmat az oktatáson keresztül lehet fejleszteni. Sokat dolgozom a gyermekekkel, - ez az úgynevezett célcsoport. Most a Központ neve Ibrahimi Szociális Fejlesztõ Központ. A gyermekek számára elsõsorban pszichológiai támogatást adok, mert õk sokat szenvednek a megszállás miatt. Különösen ez alatt az Intifáda alatt, amikor sok lövöldözés és ágyúzás volt a hadsereg részérõl, és sok gyermek rettegett.

Emlékszem egyszer az egyik unokaöcsém ott állt a közelemben, amikor nagy lövöldözés volt, és megkérdezte: Meg akarnak ölni bennünket? Azt válaszoltam, Nem, hiszen te itt vagy. Nem akartam, hogy féljen, pedig õ is néz TV-t és látja, hogyan ölik meg az embereket, s ezért gondolta, hogy õt is megölhetik.

Ilyesfajta pszichológiai támogatást adok nekik, hiszen azok a gyerekek, akik egyszer egészséges lelkivilággal születtek, irányíthatják a kicsiket, és minden gond nélkül játszanak. Így lehet csökkenteni a gyermekekre ható erõszakos események hatását.

Ha a gyermekek felszabadultabban érzik magukat, ez azt jelenti, hogy a családok is felszabadultabbak lesznek, s nem fognak otthon egymás ellen hadakozni. Az anyák is felszabadultabbak lesznek. Több pszichológiai támogató ülést szerveztem az õ számukra is.

A: Az Ön megfigyelései szerint hogyan hatnak a személyiségre ezek a programok?

Z: Van egy kedvenc estem, mely egy Mohamed nevû gyerekkel történt meg. Sok gyermeket hívnak Mohamednek azok közül, akik a Központba járnak. Az egyik közülük nagy bajkeverõ volt. Többen mondták is, hogy tiltsam ki a központból, mert õ egy bajkeverõ, és magával viszi a többi gyereket is.
Én kiálltam amellett, hogy mégis vegyük fel. Semmi mást nem kellett tennem, mint bevonni õt a Központ foglalkozásaiba, sõt õt tettem felelõssé bizonyos tevékenységek vezetéséért. Így legyõzhette magában a felgyülemlett feszültségeket. Kedves és csendes gyerek lett belõle, s így sikerült letörnöm az erõszakosságát. Ahelyett, hogy más gyerekeket kalapált volna, segített abban, hogy megoldjuk a közöttük felmerült problémákat.

Emlékszem egy másik gyerekre is, aki 5 éves volt. Senkihez nem akart szólni. Sokszor járt a Központban és sokat játszott is, de egy mukk ki nem jött a száján. Többször próbáltam vele beszélni, de csak vállvonogatás és fejrázás volt a válasz. Egyszer valami nevezetes napon szerettem volna, ha minden másképp van, mint eddig volt. Kiszemeltem ezt a kislányt és elhívtam a testvéreit is az ünnepre. Azt szerettem volna, ha õ is részt vesz az egyik játékban.

Ezek után megváltozott, Valahányszor feltettem egy kérdést, õ felemelte a kezét és válaszolt. Elkezdett mindenkivel beszélgetni. Nagyon örültem annak, hogy így megváltozott.

A: Milyen reményei vannak Hebron eljövendõ generációival kapcsolatban?

Z: Remélem, hogy minden gyermek függetlenül attól, hogy kicsoda, együtt fognak játszani és tanulni, és úgy tudnak majd egymással találkozni, mint barátok és emberi lények, és nem úgy, mint ellenségek. Remélem, hogy egyszer majd minden gyermek biztonságban nõhet fel. Néha sajnálom a zsidó gyermekeket az óvárosban, mert látom, hogy hogyan élnek a megszállók között, s ez engem nagyon bánt. A szögesdrót kerítésen túl kénytelenek élni azokkal a katonákkal, akik védik õket. Ez nem nevezhetõ normális gyermekkornak. A palesztin gyermekeket nem védi senki, amikor az utcán járnak, vagy iskolába mennek. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy gyermekeink sokszor vannak kitéve stressz-helyzeteknek, mégis szabadabbak, mint azok a gyermekek odaát, a megszállók gyermekei.

Baruch Goldstein amerikai származású izraeli megszálló bement egy géppisztollyal 1994. február 25-én és tüzet nyitott az istenszolgálatot végzõ muszlimok nagy csoportjára. Harminc embert megölt, és harmincnál többet sebesített meg. Goldstein maga is meghalt a tûzpárbajban.

1948 elõtt volt egy nagyobb zsidó közösség, amely a muszlimok mellett élt az óvárosban. 1929-ben és azokra a híresztelésekre érkeztek ide Jeruzsálembõl, amelyek arról szólnak, hogy a cionista zsidók saját állam létrehozását tervezik Palesztinában, s ezért muszlimok egy csoportja fellázadt és körülbelül 80 zsidót meg is öltek Hebronban. Sok muszlim felháborodott e miatt az erõszakos cselekmény miatt, és sok olyan történet látott napvilágot arról, hogy a palesztinok milyen könyörületesek voltak a zsidókhoz és rejtegették õket a mészárlások ideje alatt. Mind a mai napig elmondható, hogy Hebron zsidó közössége jó kapcsolatokat tart fenn a palesztinokkal és elítéli az új megszállókat.

(Aaron Lakoff a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom tagja, és Montrealban a CKUT közösségi rádiónál újságíró. Jelenleg Palesztinában dolgozik, és sokat utazik ott. Ha szeretné látni az elõzõ írásait és fotóit, látogasson el a http://aaron.resist.ca. weboldalra. Elérhetõsége: aaroninpalestine@hotmail.com)
===

A palesztin lakástulajdonosok Apartheid céljai Izraelben
Jonathan COOK
2005. március 12.
Elektronikus Intifáda
http://www.countercurrents.org/pa-cook120305.htm

Bizonyára nem fogja sem a Hebroni média, sem a Jeruzsálemben tartózkodó nemzetközi tudósítók százai közül egy sem elmesélni Önnek azt a történetet, amely egy palesztin barátommal, Ali Zbeidattal történt arról, hogy hogyan lett erõszakkal lerombolták "nem jogszerûen birtokolt" otthonát, s nem fogja ezt elmesélni a nevezetes izraeli újságírók közül Amira Hass és Gideon Levy sem, akik kívülállóként szemlélték a palesztinok igazságáért folytatott kampányt.

Egyikük sem fogja önnek elmondani azt, hogy hogyan tiporták a porba anyagilag és pszichikailag Alit és családját az izraeliek, s azt sem, hogy Ali esete nem egyedi eset. Palesztinok tízezreivel történt meg ugyanez a szörnyû eset, az, hogy az izraeliek a lakásukat nem jogszerûen birtokolttá nyilvánították.

Ali gondja nem csak az volt, hogy palesztin, ahogy az a fenti történetbõl kiderül, hanem az is, hogy izraeli állampolgár. Õ egyike az egymilliós palesztin kisebbségnek, akik az izraeli felségjog alá tartozó területen éltek az 1948-as háború bekövetkeztéig, amikor is a zsidók új államot alapítottak azon a területen, amely addig a palesztinok hazája volt.

A másik három és fél millió palesztin innen nem messze él ugyanúgy izraeli fennhatóság alatt, a nyugati partvidéken és a Gaza övezetben lévõ megszállt területen. Amikor otthonaikat lerombolták az izraeli katonák, akkor kezdtek rájuk felfigyelni a nemzetközi és az izraeli tudósítók. Érdekes kérdés az is, hogy miért csak egyes palesztin csoportok házainak lerombolásáról beszél a média, és miért nem fordít figyelmet más palesztin csoportok házainak lerombolására is.

Létezik két palesztin populáció, amelyek technikailag külön vannak választva, az egyik csoport ott él, ahol Ali is, Galileában, amelyet 1948-ban lerohantak, a másik csoport pedig a nyugati partvidéken él a Gáza övezetben, amely húsz évvel késõbb esett el, 1967-ben. Mindkét csoporthoz tartozó ember palesztin és mindkét csoport a zsidó állam irányítása alatt áll.

A média és a nemzetközi közösség szempontjából nagy különbség van a két csoport között. Nagy és törvényes különbség. Galilea és annak palesztin lakosai 1948 után lettek beolvasztva Izraelbe a világ nagyhatalmai közötti megállapodás következményeképpen, míg a Gáza övezetben és a nyugati partvidéken lakó palesztinokat a nemzetközi jog áthágásával szállták meg.

A Nyugati partvidéken és a Gáza övezetben élõkkel ellentétben Ali, és körülbelül egymillió palesztin izraeli állampolgár törvényes jogokat élvez, és demokráciával van körülvéve. Alinak izraeli személyazonossági igazolványa volt, izraeli útlevéllel rendelkezett, és szavazott a knesseti választásokon. Palesztin hittestvérei nem élvezhetik ezeket a jogokat.

Felmerül a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy Ali története nem keltett sajtóvisszhangot. Azért, mert õ egy izraeli állampolgár, aki élvezi az izraeli jog védelmét. A nyugati partvidéken és Gázában élõ megszállt pelesztinokkal ellentétben joga van ahhoz, hogy bíróság elõtt szót emeljen a romboló határozat ellen.

Ezzel az érvvel viszont van egy kis gond. Mégpedig az, hogy egy feltételezést szül, és ez megkérdõjelezhetetlen, a fontosabb média által ontott hírekben. Az a feltételezés születik, hogy Izrael egy olyan állam, amilyennek önmagát leírja, azaz, hogy az állam egyidejûleg zsidó és demokratikus is, és az, hogy az állam leírásában ott szerepel az a szó, hogy zsidó, ez nincs kihatással az állam demokratikus mivoltára, és hogy Ali, annak ellenére, hogy palesztin, ugyanazt a bánásmódot fogja kapni az izraeli törvény szerint, mint ha zsidó lenne.

Nyilvánvalónak látszhat, hogy egy állam nem lehet zsidó és ugyanakkor demokratikus. Legalább annyira logikátlan, mintha egy államot fehér és demokratikus államnak neveznének, vagy katolikus és demokratikus államnak. Ám a nemzetközi közösség és annak szószólói a saját médiájukban nem így vélekednek. Azt hiszik, hogy Izrael megoldotta a kör négyszögesítését.

Tehát mi a bizonyítéka annak, hogy ez a geometriai csoda éppen Izraelben történt? Mi a bizonyíték, például Ali esetében?

Ali Izrael Galilea központi részében lakik, Sakhnin városban, ahol még körülbelül 25 000 palesztin állampolgár lakik. Az 1990-es évek végén elhatározta, hogy épít egy földszintes lakást Sakhnin önkormányzati határain belül azon a földterületen, amely generációk óta a családjáé volt. Ezt senki sem vitatta. Három oldalról más palesztin családok törvényes házai vették körül, és az önkormányzat, amelyhez tartozott, jóváhagyta az építkezési tervét. Ennek ellenére az állam "nem törvényesen birtokolt"-tá nyilvánította, és errõl bírósági végzést adtak ki. Két hónapon belül õ és családja, a Holland felesége és két fiatalkorú leánya Dina és Awda hajléktalanok lehetnek.

Galilean nagy, hasznosítatlan, építkezésre alkalmas földterületekkel rendelkezik, Az 1960-as évektõl kezdõdõen nagy tömegben árasztották el Galileát a bevándorló közösségek, ez tény. De ezek a közösségek zsidó közösségek voltak, akiket az utóbbi évtizedekben az ország északi részeire telepítettek "Galilea elzsidósítása" címszó alatt, mellyel Izraelnek az a célja, hogy számbeli fölénnyel biztosítsa a zsidók fennhatóságát az eredetileg palesztin terület felett.

Alinak nem volt más választása, mint hogy ott építkezzen, ahol építkezett. Családjának nem volt máshol földje. Az országon belüli területek nagy része nem volt megszerezhetõ számára. Az ország összes földterületének körülbelül 93%-át államosította Izrael, s a kisajátított földterületért cserébe semmilyen kártalanítást nem kapott körülbelül négymillió palesztin menekült, akik most számûzetésben élnek és van még körülbelül egymillió palesztin, akiktõl szintén elvették a földjüket, de õk izraeli állampolgárok. Izrael területének ez a 93%-a kívül esik a határokon, a palesztin területeket foglalja magában, mint ahogy Ali esetében ezt láttuk.

Például, Sakhnin legújabb szomszédai, akik a város körüli földeken tanyáznak, ahol 17 000 zsidó él viszonylagos luxuskörülmények közötti zsidó közösségekben, s akiket Hebronban "mitzpim" néven ismernek. Ezek a "mitzpimek", kiterjedt földekkel rendelkeznek, amelyen lakosaik építkezhetnek. Õk a jog által kötelezve vannak arra, hogy orvosi vizsgálatnak vessék alá magukat, ha ott szeretnének dolgozni. A jog elõírásai szerint olyanok, akik nem zsidók, nem csatlakozhatnak ehhez a közösséghez. Így, még ha Ali Sakhninon kívül is szeretett volna házat építeni, ezeknek a zsidó közösségeknek egyikében, a jog nem adott volna neki erre lehetõséget.

Na de ha már így van, nem adhattak volna-e törvényes lehetõséget Alinak arra, hogy a palesztin közösségen belül, vagy Sakhninben építsen házat? A probléma újra csak a jogban gyökerezik. 1965-ben a kormány Építési és Tervezési jogszabályt adott ki, amely kijelöli azokat a területeket, amelyeken az izraeli állampolgárok, zsidók és palesztinok élhetnek. Minden közösség számára egy kék vonallal ki volt jelölve az ország térképén egy terület, ameddig terjeszkedhetnek. Bármely közösség ezen a kék vonalon belül eszközölhetett csak fejlesztéseket, ezen kívül pedig nem.

A zsidó közösségek esetében a kék vonal bõkezûen jelölte ki azokat a területeket, ameddig terjeszkedhetnek a jövõben. 1965 óta az állam új zsidó közösségeket adott hozzá a listához. A palesztin közösségekben ezzel ellenkezõleg a kék vonalakat szorosan azok mellett a házak mellett húzták, amelyek már 1965-ben is léteztek, és nem hagytak teret a terjeszkedésre. (Tény az, hogy Izrael megtagadta a kék vonal meghúzását a körül a tucatnyi palesztin közösség körül, amelyek még Izrael megalapítása elõtt léteztek, s ezáltal megsemmisítette azokat. Jelenleg körülbelül 100 000 palesztin él ezekben az "el nem ismert falvakban"). 1965 óta egyetlenegy palesztin közösség létrejöttét sem hagyták jóvá.

Ali szempontjából ez azt jelenti, hogy nem õ az egyedüli elutasított abban, hogy csatlakozzon a zsidó közösséghez, viszont nincsen új palesztin közösség, amelynek keretén belül találhatna egy másik, törvényesen megszerezhetõ földterületet, ahol építkezhetne. Még ha el is költözne egy létezõ palesztin városba, vagy faluba, ugyanezt a tartós földhiányt találná, mint itt.

És mi lenne, ha a saját városában Sakhninban építene a törvénynek megfelelõen, valahol máshol? Ali ugyanazzal a problémával állt szemben, a vidéki zsidó közösségekkel, a mitzpimekkel, akik már mindent beépítettek Ali városa körül. Akkor vertek gyökeret, amikor a 1970-es 1980-as években kisajátították a földeket Sakhnintól. Most ennek a sokszínû néptömegnek, 17 000 körüli népességszámmal körülbelül 50 000 hektárnyi földterülethez van hozzáférése akkor, amikor a Sakhninban tartózkodó 25 000 palesztinnak nem jut több, mint a fenti földterület tizenketted része, 2 500 hektár. Mindenki a földhiány miatt szenved Sakhninban, mert nincs hol építkezni.

Ha már nincs más kiútja Alinak, nem az lenne-e a legegyszerûbb, ha engedélyt kérhetne házépítésre a saját földjén? Mégiscsak az a helyzet, hogy õt és több ezernyi palesztin családot Izraelben a saját otthonuk elvesztése fenyeget, le fogják rombolni azokat a törvény nevében, mert engedély nélkül építették. Törvény van arra, hogy ezt eltûrje, és akkor a határozat a ház lebontásáról életbe fog lépni.

Nem az õ kezében van a döntés arról, hogy mi lesz a földjével, s nem is azok kezében van, akiket választások útján Sakhnin város helyi önkormányzatába helyeztek, pedig Ali családjáé az a földterület, amire építkeztek, és ez Sakhnin határain belülre esik. A kormány úgy törvénykezett Ali földje felett, hogy abba Alinak semmi beleszólása nem lehetett, sõt egyetlen szó sem hangzott el ez ügyben a Sakhnini Konzultációs Központ és a Misgav elnevezésû regionális tanács között, amely persze nem Alit képviseli, hanem kizárólag azokat a zsidó közösségeket, amelyek Sakhnin körül találhatók.

A Misgav regionális tanács azt mondja, hogy nem akarja azt, hogy Ali építkezzen a saját földjén, és ezt azzal indokolja, hogy szüksége van a zöld övezetre Sakhnin városa és a saját zsidó közösségei között. Misgav hivatalos embereit nem hatotta meg az, hogy Ali háza miatt nem lesz közelebb Sakhnin határa a Misgavhoz. Ahogy azt már korábban megjegyeztük, Ali háza körül három másik sakhnini ház áll három oldalról is.

Nem nehéz belelátni a Misgav kártyáiba. Nem érdek nélküli szervezet ez. A kormány elzsidósítási politikájának részeként lett létrehozva azért, hogy elvegyék a palesztinok földjeit, és azokat a zsidóknak adják. A Misgav ragaszkodik ahhoz, hogy Ali háza le legyen bontva, hogy az egész életén át megtakarított pénze, amelyet ennek a háznak az építésébe fektetett bele, semmivé váljon, s mindez a kormányintézkedések miatt, amelyek azt célozzák, hogy a palesztinok még több földet veszítsenek el, s a zsidók földterületeket nyerjenek. (Ehhez a csontighatoló sérelemhez még hozzájön az is, hogy a Misgav fel tudja használni az izraeli törvényt arra is, hogy Alival megfizettessék a saját házának a lerombolásának a költségeit).

Ezáltal a Misgav elérte, hogy megkapja Ali házára a bontási határozatot, s Ali meghurcolása hat éven keresztül tartott, ennyi idõn keresztül kellett neki bíróságra járnia.

A nyugati parton és Gázában élõ palesztinokkal ellentétben Alinak legalább volt lehetõsége arra, hogy izraeli bírósághoz forduljon védelemért. Mit mondtak neki a bírók? Egy lélegzetvételnyi idõt adtak neki arra, hogy egy építési engedélyt beszerezzen. Elrendelték, hogy ismételten fizessen be néhány ezer dollárt az engedély beszerzésének folyamán. És ki az, aki hivatalból ilyen engedélyeket kiad? A Misgav regionális tanács.

Az elmúlt hónapban egy hanifai Feljebbviteli Bíróságon egy bíró elrendelte, hogy Ali fizessen 3500 dollárt, és vegye át a Misgavtól a házára szóló engedélyt. Ha nem sikerül átvennie az engedélyt, a házát lebonthatják. Ki az, aki a fellebbezést tette? A Misgav tanács, amelynek nem tetszett az a bírósági döntés, amelynek alapján Ali csak 1500 dollár bírságot fizetett, és három évet szabott ki, amely alatt Ali köteles beszerezni az engedélyt.

Mekkora esélye van Alinak arra, hogy egy ilyen engedélyt be tud szerezni? Semekkora. Hiszen éppen a Misgav kötötte az ebet a karóhoz, s ezért nem fog kiadni ilyen engedélyt sem Alinak, sem pedig más potyázó földtörvényszegõnek, mivel azt akarja, hogy az a föld, amelyen Ali és a hozzá hasonlók házai állnak, saját választópolgárai tulajdonába kerüljön. Ígyhát Ali ugyanúgy, mint a többi palesztin állampolgárok tízezrei kijátszva és kisemmizve kapkodhatnak fûhöz-fához ebben az elátkozott, négyszögesített körben.

Az újságíró, Jonathan Cook munkái a Guardianban, az International Herald Tribune-ban, az Al-Ahram hetilapban és más lapokban jelentek meg már. A Nazareth-i illetõségû Cook az El alkalmankénti munkatársa. Jelenleg könyvet ír Izrael palesztin állampolgárairól.

Írj nekünk!