Barakah

Nem tudjuk pontosan, hogy hogyan végzõdött a fiatal abesszíniai lány eladása Mekkában. Nem ismerjük a származását, nem tudjuk, hogy ki volt az édesanyja, az édesapja vagy az õsei. Sokan szerették õt, fiúk és lányok, arabok és nem arabok, akiket rabságba ejtettek és a város rabszolgapiacára hoztak eladásra.

Szörnyû sors várt azokra, akik kegyetlen gazda vagy gazdaasszony kezébe kerültek, akik teljesen kizsákmányolták a munkájukat és a leggorombábban bántak velük.

Ebben az embertelen környezetben néhányan a szerencsésebbek közé tartoztak. Õket gyengédebb és gondoskodó emberek házába vitték.

Barakah, az abesszíniai lány egy volt a szerencsésebbek közül. Õt a nagylelkû és kedves Abdullah mentette meg, aki Abdul Muttalib fia vot. Barakah csak háztartási szolgálólány lett, és amikor Abdullah megházasodott és elvette Aminah asszonyt, a szolgálólány intézte az újdonsült asszony dolgait is.

Két héttel az után, hogy a pár összeházasodott, hogy Barakah elbeszélése szerint Abdullah apja eljött az õ házukba, és azt mondta a fiának, hogy csatlakozzon kereskedelmi karavánhoz, amely Szíria felé megy. Aminah nagyon elszomorodott és sírt.

"Milyen borzasztó! Milyen borzasztó! Hogy is mehet el egy férj kereskedelmi útra Szíriába, amikor én vagyok a felesége, hiszen még a henna nyomai is a kezemen vannak."

Abdullah távozása szívszaggató esemény volt. Aminah annyira szenvedett, hogy összeesett. Ahogy Abdullah elment, Barakah azt mondta: Amikor Aminaht eszméletlenül láttam, kínomban és fájdalmamban felsikoltottam. "Ó, asszonyom! Aminah kinyitotta a szemeit, és könnyes szemekkel nézett rám lehajtott fejjel. Sóhajtását elnyomva azt mondta: "Vigyél az ágyamba."

"Aminah sokáig ágyban fekvõ beteg lett. Senkivel sem beszélt. Senkire sem nézett azok közül, akik meglátogatták, kivéve Abdul Muttalibot, aki nemes és gyengéd öregember volt. "Két hónappal Abdullah távozása után Aminah odahívott engem egy reggel, hajnalban, és örömtõl ragyogó arccal azt mondta nekem:

"Ó Barakah! Furcsa álmot láttam" "Valami jót, asszonyom?" - kérdeztem.

"Fényeket láttam a hasam felõl világítani, a hegyek felé felfelé, a hegyek és a völgyek felé Mekka körül".

"Netalán anyának érzi magát, asszonyom?"

"Igen, Barakah," - válaszolta. "De én egyáltalán nem vagyok rosszul, mint más asszonyok."

"Te egy áldott gyermeknek fogsz életet adni, aki jóságot fog hozni." - mondtam.

Amíg Abdullah távol volt, Aminah szomorú és búskomor volt. Barakah mindig mellette maradt, és igyekezett mindent elrendezni körülötte és felvidítani azzal, hogy különbözõ torténeteket mesélt neki és hozzátartozóinak. Azonban Aminah még jobban lehangolt lett, amikor Abd Al-Muttalib eljött hozzá és azt mondta neki, hogy el kell hagynia a házát és ki kell mennie a hegyekbe ahogyan a többi mekkaiak is teszik, mert az a veszély fenyeget, hogy megtámadja a várost Jemen vezetõje, akit Abrahahnak hívnak. Amina azt mondta neki, hogy túlságosan bánatos és gyenge ahhoz, hogy a hegyekbe menjen, de leszögezte, hogy Abrahah soha nem teszi be a lábát Mekkába, és nem fogja lerombolni a Kábát, mert azt Isten védi. Abd al-Muttalib nagyon zaklatott volt, ennek ellenére a félelemnek a legkisebb jelét sem látta Aminah arcán. A bizonyosság abban, hogy a Kába soha sem lesz lerombolva, nagyon erõs gyökeret vert a szívében. Abrahah hadserege az elefántos elõõrssel még akkor szét lett verve, mielõtt Mekkába értek volna.

Éjjel és nappal Barakah Aminah mellett maradt. Azt mondta. "Aminah lábainál aludtam. És hallottam a nyögéseit éjszakánként, ahogy hívta a távol lévõ férjét. Nyögései felébresztettek engem, és igyekeztem mindent kényelmessé tenni számára, és bátorságot önteni a szívébe."

A Szíriából érkezõ karaván elsõ részét örömmel fogadták Mekka kereskedõ csládjait. Barakah titokban elment Abd al-Muttalib házához, hogy hírt hozzon Abdullahról, de semmit nem tudott meg róla. Visszament Aminahhoz de nem mondta neki, hogy mit látott vagy hallott, hogy ne szomorítsa el. Az egész karaván megérkezett végül, de Abdullah nélkül.

Késõbb Barakah újra volt Abd al-Muttalib házában, amikor Yatribból olyan hírek érkeztek, hogy Abdullah meghalt. Azt mondta: "Felsikoltottam, amikor meghallottam ezt a hírt. Nem tudom, mit vártam azután, hogy Aminah házához futottam kiabálva és siránkozva, hogy aki hiányzott, többé nem jön vissza, és sírva az után, aki szeretve van, és akit olyan sokáig vártunk, sírtam a legszebb ifjúért Mekkában, Abdullahért, a Kurejs törzs büszkeségéért".

"Amikor Aminah meghallotta a fájdalmas híreket, összeesett és én az ágya mellett maradtam, miközben õ élet-halál között volt. Nem volt senki akkor rajtam kívül Aminah házában. Én vigyáztam rá, és gondoztam éjjel-nappal, egészen addig a napig, míg nem szülte meg a gyermekét, Mohamedet azon az éjszakán, amikor a mennyek fényben ragyogtak."

Amikor Mohamed megszületett, Barakah volt az, aki elõször a karjaiban tartotta. A nagyapja eljött és elvitte a Kábához és egész Mekkával együtt ünnepelte a születését. Barakah addig maradt Aminahval, amíg Mohamedet el nem küldték dajkaságba Halimához, aki gondját viselte a nyílt sivatag friss légkörében. Az ötödik év végén visszavitték Mekkába és Amina szeretettel és kedvességgel fogadta. Barakah is örömmel és vágyódással és bámulattal fogadta õt.

Amikor Mohamed hat éves volt, az édesanyja elhatározta, hogy meglátogatja a férje sírját Yathribban. Barakah és Abdul Muttalib igyekezett lebeszélni õt. Aminah azonban mindenre elszánt volt. Így egy reggel elindultak, - Aminah, Barakah és Mohamed sietve összekészítve kevéske kis cókmókjukat egy nagy teve hátán, amely egy óriási tevekaraván része volt, s amely Szíriába tartott. Hogy kicsi gyermekét megvédje a fájdalomtól és az izgalmaktól, Aminah nem mondta el, hogy õk most az édesapja sírját mennek meglátogatni.

A karaván gyors ügetésbe kezdett. Barakah próbálta vigasztalni Aminát a fia kedvéért. A kisfiú Mohamed a legtöbb idõt átaludta, kis karjaival átfonva Barakah nyakát.

A karavánnak tíz napba került elérni Yathribot. A kis Mohamedet otthagyták anyai nagybátyjainál, Banu Najjarnál, amíg Aminah elment megnézni Abdullah sírját. Néhány héten keresztül minden áldott nap a férje sírja mellett volt. Szívét átjárta a bánat.

A visszafelé vezetõ úton Mekkába Amina komolyan megbetegedett, láz gyötörte. Yathrib és Mekka között félúton egy al-Abwa nevû helyen megálltak. Aminah állapota hirtelen rosszabbra fordult. Egy bizonyos éjszakán magas láz gyötörte. A láz abroncsba szorította a fejét és Barakah elhaló hangon megszólalt: "A fülembe suttogott: 'Ó Barakah. Rövidesen itthagyom ezt a világot, Fiamat, Mohamedet a te gondoskodásodra bízom. Az édesapját már akkor elvesztette, amikor a hasamban volt. Most õ is itt van, és most veszíti el az édesanyját a saját szeme láttára. Légy anyja neki Barakah, és soha ne hagyd el õt."
A szívem majd meghasadt fájdalmában és zokogni kezdtem. A gyermeket nagyon megviselte a sírásom és õ is könnyezni kezdett. Édesanyja karjaiba rohant, és szorosan átfogta a nyakát karjaival. Az édesanya pedig halálhörgést hallatott, majd örökre elnémult.

Barakah sírt. Nagyon keserûen sírt. Saját kezével ásta a sírt, és eltemette Aminaht, és sûrûn öntözte könnyeivel sírt, majd visszatért az árva gyermekkel Mekkába, és a gyermek nagyapjánál helyezte el Mohamedet. Õ is odaköltözött, hogy a gyermek gondját viselhesse. Amikor Abdul Muttalib két évvel késõbb meghalt, a gyermek nagybátyjának Abu Tálibnak a házához ment, és ott viselte gondját amíg fel nem nõtt és feleségül nem vette Khadídzsát.

Barakah attól fogva Mohamed és Khadídzsa házában lakott és Khadídzsa szolgálója lett. "Én soha nem hagytam el õt és õ soha nem hagyott el engem". - mondta. Egy napon, Mohamed, Allah áldása és békéje reá, odahívott a feleségéhez, és azt mondta. Anyám! (Engem mindig anyámnak szólított) "Most már én házas ember vagyok, te pedig férj nélkül élsz. Mit szólnál ahhoz, ha jönne valaki és megkérné a kezedet?" Barakah Mohamedre pillantott, majd így szólt: "Én soha nem hagylak el. Hát vajon az édesanyák elhagyják fiaikat?" Mohamed elmosolyodott és homlokon csókolta, majd feleségére, Khadídzsára nézett és így szólt hozzá: " Ez az asszony Barakah. Õ nekem anyám helyett anyám. Családtagnak számít."

Barakah Khadídzsa asszonyra nézett, aki azt mondta neki: Barakah, te feláldoztad a fiatalságodat Mohamed kedvéért. Most õ ezt vissza szeretné fizetni neked. Kérlek, házasodj meg, mielõtt öreg leszel.

"És kihez menjek nõül, asszonyom? - kérdezte Barakah. "Most itt van Ubayd ibn Zayd a Yathrib-i Khazraj törzsbõl. Eljött hozzánk, hogy megkérje a kezed. Kérlek, a kedvemért, ne utasítsd vissza.

Barakah beleegyezett. Feleségül ment Ubayd ibn Zayd-hoz és Yathrib-ba költözött. Szült egy gyermeket, akit Aymannak nevezett el. Ezért Umm Aymannak kezdték õt nevezni, ami annyit tesz: Ayman anyja.

Azonban a házassága nem tartott sokáig. Férje meghalt, és õ mégegyszer visszatért Mekkába a "fiához" Mohamedhez Khadídzsa házába. Itt Ali ibn Abi Talibbal, Hinddel (Khadídzsa elsõ férjétõl származó lányával), és Zayd ibn Harithahhal élt egy fedél alatt. .
Zayd arab származású volt a Kalb törzsbõl, akit gyermekként raboltak el és hurcoltak Mekkába hogy eladják a rabszolgapiacon. Khadídzsa unokaöccse vásárolta meg õt, és õ ajándékozta Khadídzsának, hogy szolgáljon neki. Khadídzsa háztartásában Zayd Mohammed keze alá került, és nagyon hûséges szolgának mutatkozott. Ezért olyan kapcsolat alakult ki közöttük, mint apa és fia között szokott. Amikor Zayd vér szerinti édesapja Zayd keresésére indult Mekkában, Zaydot választás elé állították: vagy elmegy az édesapjával, vagy pedig Mohameddel marad. Zayd válasza az édesapjának a következõ volt:
Én soha nem hagyom el ezt az embert. Olyan nemesen viselkedett velem, mint apa a gyermekével. Egyetlen nap sem volt olyan, hogy szolgának éreztem volna magam. Azután rám nézett. Kedves és szeretetteljes irányomban, és igyekszik a kedvemet keresni és nagyon jóindulatú. Õ a teremtésben a legnemesebb és a legnagyszerûbb ember. Hogyan is hagyhatnám el és hogyan is mehetnék veled?... Soha nem hagyom el õt.

Késõbb Mohamed kihirdette, hogy felszabadítja Zaydot. Azonban Zayd ekkor sem hagyta el Mohamedék házát és továbbra is velük élt és azon igyekezett, hogy hogyan tudná minél jobban szolgálni õket.

Mohamedet Allah megáldotta a prófétasággal, Barakah és Zayd ott voltak az elsõk a hívõk között, akik hittek abban, amit Mohamed hirdetett. A korai muszlimok sokat szenvedtek a Kurejs törzs üldöztetéseitõl.

Barakah és Zayd felmérhetetlen szolgálatokat tett a Próféta küldetésének szolgálatában. Tanításukkal fölötte álltak minden tanításnak, s ezzel a Kurejs törzsbeliek zaklatásainak és büntetõ hadjáratainak tették ki magukat, melynek során az életüket kockáztatták azzal, hogy kitudakolták a hitetlenek terveit és felderítették az ellenük szõtt összeesküvés szálait.

Egy éjszaka a hitetlenek lezárták az al-Arqam felé vezetõ összes utat, ez volt az a ház, ahol a Próféta és társai gyülekezni szoktak a és ahol az Iszlám tanításával kapcsolatos tennivalókról beszélt nekik. Barakahnak egy fontos hírt kellett átadnia a Prófétának Khadídzsától. Ekkor Barakah az életét kockáztatta, hogy az al-Arqam nevû házat megközelítse. Amikor végre megérkezett a hírrel, a Próféta mosolyogva fogadta õt, és azt mondta neki:

"Áldott vagy te, Umm Ayman. A te helyed bizonyára a Paradicsomban lesz." Amikor Umm Ayman elment, a Próféta a társaira tekintett és azt kérdezte: "Ha valamelyikõtök egy olyan asszonnyal szeretne házasságot kötni, aki a Paradicsomba jut, vegyétek nõül Umm Aymant.".

Ezután a társak elhallgattak és egy szót sem ejtett ki egyikük sem többet. Umm Ayman nem volt valami szép, s nem is volt vonzó. Akkorra már körülbelül ötven éves és eléggé törõdött asszony volt. Zayd ibn al-Harithah azonban elõre lépett, és így szólt:

Allah küldötte, én feleségül veszem Umm Aymant. Allahra mondom, õ sokkal jobb asszony, mint az, aki szép és bájos.

Zayd és Umm Ayman összeházasodtak és Allah egy fiúval áldotta meg a házasságukat, akit Oszamának neveztek el. A Próféta, Allah áldása és békéje legyen vele, ugyanúgy szerette Oszamát, mintha a saját tulajdon fia lett volna. Gyakran játszott vele, csókolgatta õt és a saját kezébõl etette. A muszlimok azt mondták rá, hogy "õ az, akit az szeret, akit mi szeretünk." Oszama már kora gyermekkorától kezdve kitûnt Allah szolgálatával az Iszlám szerint és késõbb nagy felelõsséggel járó feladatokat kapott a Prófétától.

Amikor a Próféta Yathribba költözött, amelyet attól fogva Medinának neveztek, Umm Aymant Mekkában hagyta, hogy a házvezetéssel járó ügyes-bajos dolgokat intézze. Végül õ is Medinába költözött a saját elhatározásából. Hosszú és fáradságos utat kellett megtennie a sivatagon és hegyen-völgyön keresztül, gyalog. Iszonyatos forróság volt és homokviharok tették láthatatlanná az utat. Ám Umm Ayman nem fordult vissza, hanem állhatatosan folytatta útját, mert égett benne a vágy, hogy újra lássa szeretteit, Mohamedet, Allah áldása és békéje legyen vele, akihez mély szeretettel ragaszkodott. Felsebzett és dagadt lábbal ért Medinába, az arcán homok és a hosszú út pora ült.

"Umm Ayman! Anyám! A te helyed igazán a Paradicsomban van." - kiáltott fel a Próféta, amikor meglátta õt és gyengéden, kedvesen letörölte kezével Umm Ayman arcáról és szemébõl a port és a homokot.

Medinában Umm Ayman minden tekintetben kivette a részét a Muszlimok életébõl. Uhudnál õ is osztotta a vizet azoknak, akik szomjasak voltak és ápolta a sebesülteket. Elkísérte a Prófétát utazásain, mint például Khaybarba és Hunaynba.

Fia Ayman, aki a Próféta odaadó társa volt, hõsi halált halt nyolc évvel a Hidzsra után. Barakah férjét, Zaydot a szíriai Mutahnál vívott csatában ölték meg, miután az egész életét a Próféta és az Iszlám szolgálatának adta. Barakah abban az idõben már hetven éves volt és sok idõt töltött otthon. A Próféta, A Próféta Abu Bakrral és Omárral gyakran meglátogatták õt és kérdezgették: "Anyuka, jól vagy?" - õ pedig azt válaszolta: "Én jól vagyok, Allah Küldötte, addig, amíg az Iszlám jól van."

Miután a Próféta Allah áldása és békessége legyen vele, meghalt, Barakát gyakran látták könnyes szemekkel. Egyszer megkérdezték tõle: "Miért sírsz?" - Mire azt válaszolta: "Allahra mondom, tudtam, hogy Allah Küldötte meg fog halni, és most azért sírok, mert a kinyilatkoztatások már nem érkeznek a Magasságostól számunkra."

Barakah volt egyedül ennyire közel a Prófétához egész életén keresztül születésétõl a haláláig. Életét önzetlen szolgálatban töltötte a Próféta házában. Elkötelezettje volt a nemes szívû, gyengéd és gondoskodó Prófétának. Ezen kívül az Iszlám valláshoz rendíthetetlen és erõs kötelékek fûzték. Oszmán kalifa uralkodása alatt halt meg. Habár származásáról keveset tudunk, biztosak lehetünk abban, hogy a Paradicsomban a legjobb helyre kerül.

Írj nekünk!