A Próféta (b.l.v.) Társai

A Próféta (b.l.v.) azt mondta: "Olyanok a társaim, mint a csillagok: bármelyiket követitek is, nem tévedhettek el."

Ezeken az oldalakon a Társak életérõl olvashattok beszámolókat, ismertetõket.

Osman Nuri Topbas hodzsa így jellemzi a Próféta (b.l.v.) társait "A kegyelem Prófétája" címû könyvében:

A Társak feltétel nélkül követték a Prófétát r. Azt mondták: "Ó, Allah Küldötte! Hiszünk benned, a legteljesebb hittel elfogadtuk a Koránt, amit te hoztál el nekünk. Egyezséget kötöttünk veled, hogy engedelmeskedünk neked és követünk téged. Tégy, ahogy jónak látod, és parancsolj velünk! Mi mindig veled leszünk. Allahra esküszünk, Aki elküldött téged az igazsággal, ha a tengerbe ugranál, mi is veled tartanánk." És amikor ezeket a szavakat mondták, megtapasztalták a hit örömének legmagasabb fokát.

Azok az emberek, akik a Próféta r társaságában ültek, egész kis univerzumot alkottak, amelyben mindenféle ember elõfordult. Mindenféle nemzet, a bõrszíntõl, nyelvi, társadalmi vagy kulturális különbségektõl függetlenül egyesült ebben a körben. Olyan volt ez, mint a bölcsesség és tudás ünnepe, amely nem korlátozódik fajra vagy társadalmi helyzetre, hanem az embereket csupán ember voltuk szemszögébõl közelíti meg. Nem volt tehát különbség az erõs és a gyenge között.

A Próféta r áldott társai egykor megosztottak voltak törzsük és népük tekintetében, vagy mint urak és szolgák, gazdagok és szegények. Különbözõ társadalmi osztályokba tagolódtak, és korábban sokan ontották egymás vérét. De miután megkapták az Iszlám ajándékát, legendás testvériség szellemében éltek, a fenti hadíszban említett magasztos elvek bõséges áldásaiban.

A Próféta r a tudatlan barbárok társadalmát olyan közösségé változtatta, amely a Boldogság Korának (Aszr al-Sza'adah) részese lett. Azok az emberek, akik még saját embertársaiknak sem irgalmaztak, és saját gyermekeiket elevenen ásták el a homokba, irgalmassá váltak még az állatokhoz is.

Ez a történet pedig, amelyet Hudhaifa t beszélt el, azért fontos, mert a társak önzetlenségérõl szól. A jarmuki csata után Hudhaifa t az elhagyott csatateret járva túlélõk után kutatott. Õ maga így mesélte el a történteket: "A sebesült muszlimok a tûzforró homokon heverve haldokoltak. Láttam az unokatestvéremet, Harith-t, egy vértócsában heverve. Odasiettem hozzá, és a vizestömlõt mutatva megkérdeztem, hogy kér-e vizet.
Az ajkai egészen szárazak voltak, és biztos kívánt vizet. De amikor kinyitottam a tömlõt, hogy vizet adjak neki, és már éppen inni akart volna, meghallottuk Ikrima hangját: "Vizet, adjatok egy csepp vizet Allah nevében!"
Amikor nagybátyám fia meghallotta ezt, csak a szemével intett, hogy vigyem neki a vizet. Amikor odaértem Ikrimához, és már az ajkához emeltem volna a vizet, Ijas hangját hallottuk meg: "Vizet, egy kis vizet!"
Ikrima sem fogadta el a vizet, hanem intett, hogy vigyem tovább neki. De mire odaértem hozzá a vízzel, Ijasnak már csak az utolsó szavait hallottam: 'Ó, Allah, nem kíméltük életünket a hit útján. Ne tartsd vissza tõlünk a mártírok rangját! Bocsásd meg a vétkeinket!" És Ijas, bár már látta kezemben a vizestömlõt, épp csak ki tudta mondani a tanúságtételt, és meghalt, még mielõtt ihatott volna.
Siettem vissza Ikrimához, hogy megitassam. Ahogy mellé térdeltem, láttam, hogy már õ sem él. És mire visszaértem Harith mellé a vízzel, már õ is halott volt. Három harcos úgy halt mártírhalált, hogy egy csepp vizet sem ittak."

Abdullah ibn Masz'ud (r.a.)

Barakah (r.a.)